Korán elaludtam, hirtelen kopogás zajára ébredtem.
Szememet kinyitva sötétség vett körül. Az ütemes kop-kop továbbra is hallatszott.
Mire álmomból magamhoz tértem rájöttem az esőcseppek kopogása a hívatlan vendég.
Villanyt gyújtottam, majd az órára pillantva, annak mutatói derékszögben álltak,
pont három órát mutattak.
Az esőcseppek kopogása ütemes kötöttségbe rántották a zuhogó esőt.Aludni már nem tudok. Ide-oda tekintgetek magam körül, könyvet veszek a kezembe, verses kötetet.
Szemem agyamba közvetítette az irodalmi mű jegyeit, de csakis a jegyeit, melynek megfejtését az értelmem végezte. Gondolkodtam, mi is ez a vers, - gondolatközlés írásban, a rím a költészetben ékesség, becses ráadás.
Álom csak nem jött a szememre.
Megakadt a szemem egy már milliószor látott festményen, megkapott valami különös élmény, melyet ez idáig nem érzékeltem A festő egy őszi tájat ábrázolt, lehullott leveleket, egy szekeret két ló húzott az eső áztatta, tócsákkal tarkított földúton. 
Most aztán felkeltem, néztem a képet középről, majd balról, aztán jobbról.
Bármilyen irányból néztem a szekeret a két lóval, mindig ugyanabba az irányba haladt.
Milyen érdekes gondoltam, vagy talán ez a művészi értéke az alkotásnak, netán a képzelőerő motivál ilyen erősen? 
A festészet a látvány művészete, olvastam valahol.
 
A festmény 20 évvel ezelőtt került a tulajdonomba, már az első pillantásra magával ragadott,
de akkor magyarázatot nem találtam rá, hogy miért, igaz nem is kerestem.
Most ezen az esős álmatlan éjszakán fedeztem fel az alkotáson ezt a megfoghatatlan újdonságot, mely egy különleges örömmel ajándékozott meg.
Úgy éreztem a kép és én ősidők óta összetartozunk és még most is rejt valami újat, valami megfoghatatlant számomra.

  Az esőcseppek ütemes zaja végül álomba szenderített.
Lehet, hogy a versről, vagy az úton haladó szekérről, melyet a két ló húzott és a kopogó esőcseppekről álmodtam, már nem emlékszem.

2004.november Hanichné Erzsike