Témaindító hozzászólás
[25-6] [5-1]
WEÖRESS SÁNDOR: A GALAGONYA
Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. |
Váci Mihály
VALAMI NINCS SEHOL
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, - valamit mindennap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, - s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, - s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből, - minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, - minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is, - a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, - az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, - mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, - mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag, - a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, - a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár, - felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, - talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból: - "Valahol! Valamikor! Valami!" Hitték a bölcsek, hitték a hívők, - mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol! - s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent, - minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, - minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, - kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol...
|
Kányádi Sándor:
Isten háta mögött
üres az istálló s a jászol idén se lesz nálunk karácsony hiába vártok nem jönnek a három királyok
Sok dolga van a teremtõnek mindenkivel õ sem törõdhet messzi a csillag mindenüvé nem világíthat
megértjük persze mit tehetnénk de olyan sötétek az esték s a szeretetnek hiánya nagyon dideregtet
elõrelátó vagy de mégis nézz uram a hátad mögé is ott is lakoznak s örülnének a mosolyodnak
1985 |
Kányádi Sándor
Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselõ félelem kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy sötétlõ maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszületõ csillagon
valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem
1994 |
JÓZSEF ATTILA: TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! - S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zúzmarás a város, a berek... Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek! |
| |
ERŐLTETETT MENET Radnóti Miklós
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Bor, 1944. szeptember 15. |
|
Radnóti Miklós: Naptár
(Részlet)
NOVEMBER
Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán. |
A tragikus sorsú nagy magyar költő Radnóti Miklós halálának 60. évfordulójára emlékeztem. |
Radnóti Miklós: Töredék ========================
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrü méregoldat. .......................................
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -- a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. .................................
1944. majus 19
|
"Isten nélkül mégse megy a dolog. Az erkölcs legreménytelenebb, legnagyobb erőfeszítéseit az ember nem bírja egyedül."
/Németh László gondolataiból/ |
Arany János
Fiamnak
Hála Isten! este van megin'. Mával is fogyott a földi kín. Bent magános, árva gyertya ég: Kívül leskelődik a sötét. Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren? Vetve ágyad puha-melegen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Látod, én szegény költő vagyok: Örökül hát nem sokat hagyok; Legföljebb mocsoktalan nevet: A tömegnél hitvány érdemet. Ártatlan szived tavaszkertében A vallást ezért öntözgetem. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Mert szegénynek drága kincs a hit. Tűrni és remélni megtanit: S néki, míg a sír rá nem lehell, Mindig tűrni és remélni kell! Oh, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem!... Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd ha játszótársaid közül Munka hí el - úgy lehet, korán - S idegennek szolgálsz eszközül, Ki talán szeret... de mostohán: Balzsamúl a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd, ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt, Míg a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden: Álljon a vallás a mérlegen. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
És, ha felnövén, tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod S a bölcsőd s koporsód közti ür Századoknak szolgált mesgyeül: Lelj vigasztalást a szent igében: "Bujdosunk e földi téreken." Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát: Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ. - Járj örömmel álmaid egében, Útravalód e csókom legyen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem! |
Nagyon jó ötlet volt, ez a verses oldal. Olyan jó hallgatni az álomdalt és olvasni ezeket a szép verseket. |
Üzenet az élőknek
Memento mori! (Emlékezz a halálra!)-így szólt a középkor figyelmeztetése. Halottainkban is az élőt, az egykorvolt eleven, érző embert keressük, Adyval szólva a "lélektől-lelkeset", s egykori életét lapozgatva idézzük közös emlékeinket. Élet és halál ugyanis közös tőről fakad. Egyik sincs a másik nélkül. |
1923. aug.
Megfáradt ember
A földeken néhány komoly paraszt hazafele indul hallgatag. Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, gyenge füvek alusznak a szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, harmattá vált bennem a gond és teher; se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, csak megfáradt ember, aki itt hever.
A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok.
|
Ady: 1899. október 19.
Október
Elnézem az õszi rózsát, Bús halottját dérnek-fagynak... Ne higgyetek a mosolygó, Ködöt bontó õszi napnak!
Október egy szeretkezõ, Flastromos, vén, kacér asszony -- Hazug fénnyel azért csábít, Hogy fagyával elhervasszon. |
Ady: 1915 április
Az igazi szó
Hogy telik erõbõl Ugy adta az Isten, Megértem és kibirom, Ami vérlik itten S lesz utána szóm.
Kosarazott szájjal, Lefojtott tüdõvel Mégis, most is azt hiszem: Elmondok idõvel Kegyetleneket.
Valamikor jó lesz, Jó lesz megszólalni, Csúf, nagy özön-vér után Jön sok galamb, talmi S jó lesz jó galamb.
Jó lesz szenvedéssel, Jó lesz majd nagy kínnal Sok mindent elmondani, Mit most a Rém hízlal: Az igazi szót.
|
Nagyon tetszik:Wass Albert / A vers |
Kosztolányi Dezső
Akarsz-e játszani?
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet havas telet és hosszú-hosszú őszt, lehet-e néman teát inni veled, rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha néha félni, hogy a körúton járkál a november, egy utcaseprő, szegény beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?
|
Wass Albert
A vers
Nem úgy fakad a vers, ahogy Ti gondoljátok, nagy véres harcok árán, bús, könnyes csókok árán: nem úgy fakad a vers. A vers csak születik, mint ahogyan születik a szél. Vagy a virág. Vagy a falevél. Szellő a vers, s én azt hiszem, a Végtelen küldi vele nekünk Világ-virágok bűvös illatát, s amint szívünkön lopva illan át lepergeti az érzés-szirmokat. (Alkony felé egymásnak furcsa kékes titkokat hegyek üzennek így.) Mikor a vers fakad, egy pillanatra minden más megáll. Csak alig-alig dobban a szívünk, mint patak, akit a tél mederbe zár. Egy pillanat... s a lelkünkön lábujjhegyen megy át egy messziről jött csöndes idegen. Tavaszi szél oson át néha így az alvó ligeten. |
JUHÁSZ GYULA
TISZAI CSÖND
Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók.
Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol.
Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók.
Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát.
Magam a parton egymagam vagyok, Tiszai hajók, néma társatok!
Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodok! |
[25-6] [5-1]
|