Gondolatok a művészetről
Korán elaludtam, hirtelen kopogás zajára ébredtem. Szememet kinyitva sötétség vett körül. Az ütemes kop-kop továbbra is hallatszott. Mire álmomból magamhoz tértem rájöttem az esőcseppek kopogása a hívatlan vendég. Villanyt gyújtottam, majd az órára pillantva, annak mutatói derékszögben álltak, pont három órát mutattak. Az esőcseppek kopogása ütemes kötöttségbe rántották a zuhogó esőt.Aludni már nem tudok. Ide-oda tekintgetek magam körül, könyvet veszek a kezembe, verses kötetet. Szemem agyamba közvetítette az irodalmi mű jegyeit, de csakis a jegyeit, melynek megfejtését az értelmem végezte. Gondolkodtam, mi is ez a vers, - gondolatközlés írásban, a rím a költészetben ékesség, becses ráadás. Álom csak nem jött a szememre. Megakadt a szemem egy már milliószor látott festményen, megkapott valami különös élmény, melyet ez idáig nem érzékeltem A festő egy őszi tájat ábrázolt, lehullott leveleket, egy szekeret két ló húzott az eső áztatta, tócsákkal tarkított földúton. Most aztán felkeltem, néztem a képet középről, majd balról, aztán jobbról. Bármilyen irányból néztem a szekeret a két lóval, mindig ugyanabba az irányba haladt. Milyen érdekes gondoltam, vagy talán ez a művészi értéke az alkotásnak, netán a képzelőerő motivál ilyen erősen? A festészet a látvány művészete, olvastam valahol. A festmény 20 évvel ezelőtt került a tulajdonomba, már az első pillantásra magával ragadott, de akkor magyarázatot nem találtam rá, hogy miért, igaz nem is kerestem. Most ezen az esős álmatlan éjszakán fedeztem fel az alkotáson ezt a megfoghatatlan újdonságot, mely egy különleges örömmel ajándékozott meg. Úgy éreztem a kép és én ősidők óta összetartozunk és még most is rejt valami újat, valami megfoghatatlant számomra.
Az esőcseppek ütemes zaja végül álomba szenderített. Lehet, hogy a versről, vagy az úton haladó szekérről, melyet a két ló húzott és a kopogó esőcseppekről álmodtam, már nem emlékszem.
2004.november Hanichné Erzsike
|